Kicsit öreg vagyok már ahhoz, hogy erre most jöjjek rá,
de mindegy, jobb később, mint soha.
Szóval arra jöttem rá, hogy én túl komolyan vettem mindig
is a munkát, és az elismeréseket. Pont annyira számított,
mint gyerek koromba, ha anyukám megdícsért, vagy
leszidott valamiért, amit rosszul csináltam. DE az élet baromira
nem ilyen, és nem erről szól. Egy munkahelyen, nem szeretetből,
és puszta jó akaratból ismernek el, vagy sem, hanem csupán
érdekből! Nincs mögötte semmilyen érzelem, csak objektivitás,
ezért akármit is mondanak, azt nekem kell tudnom, és mérlegelnem,
hogy mi az ami ebből igaz, és mi az ami nem. Így remélem legalább
nem lesz több szomorkodós napom, mert le fogom ezt az egészet
SZARNI!
2 megjegyzés:
hmmm. azt olvastam valahol, hogy az első három évben tanulja meg a mélyvízbe dobott pályakezdő ezeket a dolgokat kezelni.
az első három évben szakadatlanul dolgozik, nagyjából látástól mikulásig, kis vállonveregetésekért, hamiskás ügyesvagyokért, aztán kap néhány pofont az ember (kiderül, h aki mindig azt mondta,h kitartóügyesnemnyalis vagy az a hátadmögött meg azt vallja, hogy nemügyesdenyalis) aztán néhány sírós estét követően rögvest a helyén tudja kezelni a dolgokat. nincs túlpörgés, nincs felesleges gályázás, bevállalás, csak az van, amit tényleg meg kell, max egy-két plusz, aztán huss, mert létezik élet a munkahely ajtaján túl is...
Te mióta nyomod ott?
Ahol én voltam, ott valóban 3 év volt mire eljött a felismerés a sok sírás, túlóra, és tönkrement párkapcsolat után.
Már eljöttem onnan, és más szabályok szerint csinálom a munkám, de még nyalogatom a sebeim.
Megjegyzés küldése