Sétálok körbe a házba, és a kertbe. A szívem majd megszakad, hiszen
ez az amit akartam, amiről álmodtam, mégsem tudtam velem mit kezdeni.
Pedig szerettem, nagyon, és fáj. Hiányzoni fog minden egyes négyzetméter.
Furcsa ránézni a virágokra a kertbe, a teraszra, a szobákra, tudva, hogy
hamarosan ez már nem az enyém lesz.
Nehéz elengedni, de muszáj...
Megint visszarendeződik minden, ahogy volt, én pedig megint "túlélek",
és szomorkodom, amíg az újabb kötelező hibáim el nem követem, hogy
elvonják a figyelmem és ezek a fájdalmak már csak a múlthoz tartozzanak.